Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

TARTALOM	Saver	2016.07.05. 12:42
Adott egy lány, ki anyja halála óta szenved apja terrora alatt, míg végül nem bírja már tovább. Elhatározza magát. Öngyilkos lesz. Csakhogy akkor...egy titokzatos alak megmenti. Emberfeletti képeségekkel rendelkezik. Nem véltelen. A megmentője vámpír, kis a kastélyába viszi. Csak, hogy...rengeteg titok lengi körül, amik között a legérdekesebb egy lelakatolt ajtó. Vajon mi lehet az ajtó mögött? Mi lesz a lánnyal, és megmentőjével? Mi a kettőjük szívében lappangó titkok kulcsa?  By.: Saver x Yumene

Faye Hamilton	Yumene	2016.07.06. 19:57
Már késő van, órákkal ezelőtt besötétedett. Végre egy kicsit pihenhetek, olvashatok zavartalanul. Az utobbi időbrn erre nem volt lehetőségem. Tekintetem faliórámra téved. Már éjfél is elmúlt, apám megöl, ha észrevedzi, hogy még fent vagyok. Sokszor nem tudom megérteni a viselkedését. Voltaképp sosem tudtam... -Faye! Te még nem alszol?! -ó a francba. Gyorsan felállok és az ágyamba mászom égve hagyva éjjelilámpám. Rá pár másodpercre a szobám ajtaja kivágodik és apám lép be olyan tekintettel, amitől még egy fenevad is elszakadna. Ismerem ezt a tekintetet és sosem jelent jót. - Megmondtam, hogy nem akarom, hogy ébren légy ilyenkor te senkiházi. -hangja tekinteténél is jobban megrémiszt. Apám gyakran hozott fel nőket éjszakára és utálta ha ilyenkor ébren vagyok és a nők tudomást szereznek rólam. Hirtelen éles fájdalom nyílalt fejembe, ahogy megmarkolta hajamat és a földre húzott. -Apa, kérlek ne verj meg, kérlek! -a könyörgésem már évek óta nem hatotta meg és csak súlyosbította helyzetem. Talpra állított és egy jókora pofont kaptam arcomra. Általában ügyelt arra, hogy ne üssön olyan helyen, ahol a verés nyomait mások láthatják. Újból megragadta hajam és hátra rántotta a fejem. Fájdalmasan felsíkítottam majd egy újabb ütés következett. Nagy nehezen sikerült kiszabadítanom magam és gondolkodás nélkül futottam ki szobámból majd a házból rejtekhelyem felé. 5-10 percnyi sétára laktunk egy közeli erdőtől az volt az én rejtek helyem. A sötétben nem sokat láttam, de ez nem tartott vissza. El akartam menni, el akartam futni. Az erdőbe érve lassítottam majd megálltam, hogy kifújjam magam. Nem messze volt egy temető, ahova édesanyámat is eltemették. De nem akartam most odamenni. Csak egyet akartam. Véget vetni a kínnak. Határozott léptekkel indultam tovább míg egy tóhiz nem értem. Talpaim már fájtak, hisz nem volt rajtam cipő. A tó felszíne csodaszép volt, megcsillant rajta a telihold fénye. Lassan elindultam a tó széléhez majd egyre bejjebb és bejjebb mentem. Ez egy eléggé eldugott hely, itt biztos nem találják meg holttestemet.

Ronan Vincent	Saver	2016.07.06. 19:59
Szokásos esti sétámat végeztem a sűrű lombkoronák alatt. Úgy mozogtam közöttük, mintha teljesen egybeolvadtam volna velük. Nem jelentett akadályt a hosszúra nőtt fű, a különöző tüskés, kiálló ágak. Úgy mozogtam, mintha mindig is itt éltem volna. Habár ez nem volt igaz, gyakran jártam itt. Itt szoktam vadászni, mivel ez az erdő bőven kínált táplálkozási lehetőséget egy vámpír számára. Telis-tele volt emlős állatokkal, madarakkal és még halakkal is, habár azok vére nem igazán nyújtott kielégedést, néha napján azokkal is be kellett érnem. Már vagy úgy egy 1 órája gyalogoltam, de még mindig semmi levadászhatót nem találtam, pedig vérszomjam lassan kezdett a tető fokára hágni. Rég éreztem magam már ennyire száraznak, de most úgy éreztem ha nem kapok hamarosan vért elsorvadok. Persze, agyam tudta, messze vagyok még attól. Ez csak egy figyelmeztető jelzés a testem felől. Ennek ellenére, nem állt szándékomba evés nélkül elhagyni az erdőt. Féltem, hogy esetleg hanyagságom valakinek az életébe kerülne. Nem akartam bántani az embereket. Az embereket, akik mamár a létezésemről sem tudnak. Ha meghallják nevem, semmi érdekeset nem véllnek benne felfedezni. Nem úgy mint hajdanán....Akkor minden annyival másabb volt. Nem kellett bújkálnom. Szabadon felfedhettem magam, hiszen az emberek pontosan tudták mi vagyok. Mégsem ítéltek el érte. A mostaniak elméje azonban már mocskos népmesékkel, mítoszokkal és hasonlókkal van megfertőzve amit azok a szemét Lázadók terjesztenek minden fele, csak azért, hogy engem és a klánomat lejárassák. Ahogy ezen agyalok, érdekes dolgot észlelek. Vér szagot érzek. Nem is akármilyen vért. Ember vért. Az erdő kellős közepén. Szemeim azonnal vörösen izzanak fel. Megrázom a fejem, mire íriszem vissza nyeri kék fényét. Azonnal futásnak eredek. A szagok egy tóhoz vezetnek, ahonnan egy pontól vörös hullámok törnek fel a mélyből. Gondolkodás nélkül a vízbe ugrok. Beletellik egy percbe, míg látásom kiélesedik a víz alatt. Egy lányt pillanatnak meg szemeim. A bokáját megvágta valami, az vérzik. Látszólag teljesen eszméletlen. Oda úszokhozzá, átkarolom vékony derekát, és a felszínre úszok vele, majd a partra viszem. A kissé hideg fűre fektetem, majd amilyen gyorsan tudok a legközelebbi fa törzsénél termek. Teljesen beleolvadva az erdő sötétjébe figyelem a lány arcát. Nedves szőke haja csapzottan öleli körül arcát, de még így is bájosnak tűnt. Azon gondolkodtam mit kereshet itt? Az lett volna az észszerű, ha ott hagyom, mivel a vére szaga még mindig hívógatóan figyelt rám. Rettenetesen jó illata volt, bár lehet csak azért gondoltam így, mert már több napja nem ízleletem vért. Ember vérnek a közelébe meg aztán már évszázadok óta nem kerültem. Így hát most nem kissé voltak fel bolygatva idegeim. Szemeim vörös izzásának egyszerűen képtelen voltam parancsolni, annak ellenére, hogy máskor könnyű szerrel megoldottam ezt a problémát. De még a kínzó éhség ellenére se hagyhattam ott. Ez a lány öngyilkos akart lenni. Ha magához tér, újra megpróbálhatja.

Faye Hamilton	Yumene	2016.07.06. 20:03
Mindig is azt mondtam, hogy nem leszek olyan, mint az anyám. Nem hagyom magam elgyengülni és nem fogok a halál karjaiba rohanni. Hazudtam. Hazudtam és hagytam, hogy a félelem és a fájdalom eluralkodjon felettem beszennyeve gondolataim mígnem biztos léptekkel tartottam a halál kapujához. Akkor ez egyszerűnek tűnt, természetesnek. Nem fájt és nem is rettegtem. A viz hideg volt, hideg akárcsak az éjszaka. Bokám megvágtam és több helyen is lehorzsolódott bőröm. A vízalá merültem és hagytam, hogy elfogyjon a levegőm és a tüdőmbe víz kerüljön. Lassan elvesztettem eszméletem, de...nem haltam meg. Még egy ilyen gyenge lényt, aki még meghalni sem képes. Nem tudom meddig feküdhettem eszméletlenül, de mikor magamhoz tértem már nem a vízben voltam. A hideg füvön hevertem a tó mellett. Köhögve ültem fel, kezem torkomhoz kapom. Mikor csitul fuldoglásom körbe nézek és felállok, de térdre is esem. Ahogy csupasz térdeim a földhőz ütköznek lehorzsolodik bőröm, de a fizikai fájdalom, amit most érzek semmi ahhoz képest, ami bennem zajlik. Fejem lehahjtva hagyom, szemeimet összeszorítom és néhány másodperc múlva vállaim rázkodása jelzi, hogy sírok. Kezeimmel hajamba markolok és előre dőlök mígnem homlokom a nedves földhöz nem érintem. Kitör belőlem a zokogás és nem csillapodik. Egyik kezemmel pizsamnadrágom zsebéhez nyúlok, de a kis szike, mely ott lapult eltűnt. A földön viszont volt egy lapos és hegyes kődarab. Megmarkoltam és gondolkodás nélkül vágtam meg csuklómat újra és újra, majd átvettem másik kezembe és a másik csuklómba mélyeszte vágtam meg magam újból.

Ronan Vincent	Saver	2016.07.07. 09:27
Mikor látom, hogy erőtlenül a föld felé zuhan, mikor megpróbál felállni, ijjedten lépek előre egy lépést. Elakartam kapni, de meggondoltam magam. Nem akartam felfedni magam neki, és amíg csak lehetett tartani akartam tőlle a távolságot, hogy semmi képp se árthassak neki. A vérszomj még mindig kínzóan próbált felkúszni a torkomon. Az agyam lassan egy dologra koncentrálni; vér. Egy rövid pillanatig talán elgondolkdotam azon, milyen lenne, ha egyszerűen a lány nyakába mélyeszteném fogaimat. Hiszen úgy is öngyilkos akart lenni? Ezzel nem ártok neki. Régen is mindig a beteg emberek vérét szívtuk, kik önként ajánlották fel nekünk az életüket és vérüket. Visszon mikor válla finoman rázkódni kezdenek, szemeimből kialszanak a lángok. Annyi elkeseredettnek és bánatosnak tűnt, hogy attól nekem is rossz kedvem lett. Ekkor döbbentem rá, hogy ez a lány nem öngyilkos akart lenni, egyszerűen csak annyira magányos, és kétségbeesett, hogy menekülni akar a káosz elől, mi eluralkodott az életén. Azon gondolkodtam, vajon mit gondolhat, miközben elkerekedett szemekkel figyeltem őt. Nem hiszem, hogy láttam valaha is hozzá hasonlót. Ládtam, ahogy lassan a zsebe felé nyúl, miközben még mindig keservesen hullanak könnyei a hideg, novemberi talajra. Úgy tűnt, nem találta meg amit keresett, mert a távolba révedt. Kissé hátrébb léptem, mert irányomba nézett. Egy pillanatra vissza fogtam a lélegzetem, mikor aztán egy jókora kődarabhoz nyúl ami előttem feküdt, akkor kissé megnyugszom, ám nem sokáig, mert látom ahogy a lány a kővel az ereinek támad. Ahogy a kő hegyes felével végig siklík hamvas bőrén, kiráz a hideg. Nem kis mennyiségű vért sikerül kicsikarnia magával, rajtam pedig ezálltal szép lassan kezdenek eluralkodni az ösztöneim. A vére illata így még mámorítóbb mint az előbb. Rá kellett jönnöm, hogy ezelőtt tényleg csak egy kis illat foszlányt csíptem el belőlle, mert ez valahogy sokkal erőteljesebb és kellemesebb volt mint az előző. A szemeim újra felizzodtak, és akkárhogy próbáltam nem tudtam erőt venni magamon. Akárhogyis, meg kell mentem! Gondoltam, így hát nem törődve a kínzó vérszomjal és az izzó szemeimmel, mik rögtön elárulnak majd, vámpír gyorsasággal teremtem mellé, és legalább ugyan ilyen sebeséggel - ha nem gyorsabban - kivettem kezéből az éles követ, és messzire hajítottam tőlle. Aztán szemeibe néztem, miknek kék ragyogásától szemem izzása azonnal alább hagyott. em értettem ezt, de valahogy egyszeribben elviselhetbbé vállt az addigi őrületesnek tűnő vérszomly, és valami más került a helyére. Talán sajnálat. Nem. Együttérzés, aggodalom és az, hogy a lány szemében lévő relytéjeket és titkokat megfejteni kívántam, hogy segíthessek neki átvészelni mindazt, amiért arra az elhatározásra jutott, hogy kioltja saját életének csodás lángját. Szemeim azonban csak pár pillanatik figyelik szemeit, utána csuklójára pillantok, min jókora sebet elytett, de nem akorát, hogy ne legyen gyógyítható. Arra gondoltam, biztos nem örülne annak, ha kórházba vinném, ezért jobb híjján letéptem a pulcsim ujját, és azzal kötöztem be sebeit. Már csak azért is szükség volt erre, hogy ne veszítsem el a fejem, amihez így, szemközt nézve a hegekkel ismét elég közel álltam hozzá. Habár, nem lenne belőlle vámpír, ha megharapnám - annál több kell - de attól még. Féltem, ha megízlelném mesés vérének ízét, nem tudnék leállni. Miután emberi sebességet meghazudtoló gyorsasággal bekötözöm sebeit, önkéntelenül is nyakára réved pillantásom. Elképzelem, milyen lenne szemfogaimat gyönyörű bőre ará mélyeszteni, és olyan hangosan szürcsölni a vérét, hogy az egész erdő hallja. Lassan, és szagatottan közelebb hajolok nyakához, miközben kezemmel megragadom vállát, és közelebb húzóm magamhoz. Olyan ersen tartom, hogy ne tudjon mozdulni. Számat nagyra nyitom, és már készülöm is megharapni, mikor észbe kapok. Eszembe jutott síró arca, az a fájdalom amit láttam rajta, és ez vissza ugraztott a valóságba. Fejem elhúztam nyakától, szemem pedig vissza nyerte eredeti színét. - Bocsáss meg.. - motyogtam halkan felé, ég szín kék íriszébe mélyedve.

Faye Hamilton	Yumene	2016.07.07. 09:32
Amikor a kővel megvágtam magam a fájdalom sokkal rosszabb volt, mint amikor szikét használtam, hogy vágásokat ejtve bőrömön, a fizikai fájdalommal csillapítsam lelki fájdalmam. De bármennyire is fájt nem adtam neki hangot, csupán eltorzult arcom adhatott bármi jelet. - Elegem van...nem bírom...-tátogtam magam elé. Olyan érzésem volt, mintha nem lettem volna egyedül. Mintha valaki figyelne...de megpróbáltam elűzni ezt a gondolatot, teljesen paranoiássá váltam már az évek alatt. Sokáig aludni sem mertem, mert féltem mikor fogok apám öklével arcomon ébredni. Féltem és most is félek. Zokogásom erőteljesebbé vált, arcom bizserget, ahogy karjaim is. Éreztem, hogy izmaim felmondják a szolgálatot, mozgásomat nem tudtam koordonálni. Egyszer egy erős kéz rángatott ki gondolataimból és ijedten néztem a férfira. Első gondolatom az volt, hogy apám áll előttem. Szabadulni akartam, de nem tudtam. Ahogy a férfi szemeibe néztem megdermedtem. Gyorsasága nem volt normális. Túl gyors volt egy ember képességeihez képest. A kezemben szorongatott követ elvette és elhajította. Pillantása megbabonázott. Félnem kellett volna, talán féltem is...Pár pillanat múlva leszakítja saját pulcsija ujját és bekötözte sebeim elállítva a vérzést. Majd kezeivel vállon ragadt és nyakamhoz hajolt. Szemeim kikerekedtek, szívverésem felgyorsult. -Eressz! -kiáltottam és mellkason taszítottam. De nem az én erőm miatt lépett hátra elengedve, hanem mert ő akarta így. -Ki vagy? Vagy inkább mi vagy te? -kérdem reszkető hangon hátralépve.

Ronan Vincent	Saver	2016.07.07. 09:35
Lassan felálltam a földről. A lábaim reszkettek a súlyom alatt, csak úgy mint a kezeim. Talán már megrémesztett a saját magamban dédelgetett démonok, mik most újra életre kaptak bennem, és olyan erősen igyekeztek a felszínre törni, hogy alig bírtam őket vissza fogni. Vérre éheztem. A testem minden procikája a vérét kívánta, és ennek alig bírtam ellen állni. Minde zsigerem tiltakozott a szokásos jó fiú énem ellen. Arra gondoltam, talán vámpírrá változtatthatnám, hiszen azzal együtt megízlelhetném ízének varázslatos zamatát, de ugyanakkor nem fosztanám meg teljes egészében az élettől. Csakhogy, pontosan tudtam; vámpírnak rosszabb lenni mint meghalni. Legalábbis egy olyan valakinek aki embernek született. Valamint, ő nem úgy nézett ki, mint aki elég erős ahhoz, hogy szembe nézzen énje legsötétebb oldaláva. Törékenynek, gynegének és megsebzettnek éátszott. Átakartam karolni és megnyugatni, hogy nem lesz semmi baj, nem kell félnie, de tudtam, hogy tőllem is pont annyira fél, mint mindentől ebben a világba. Reszkető válla ijjesztően fagyosnak tűnt. Teljesen egyedül volt a nagyvilágban, rá nézésre is láttam. Pontosan tudtam, mit érez. Annak idején, mikor a családom meghallt, bennem is ugyan olyan érzések kavarogtak mint most benne. Az agyam ezer különböző gondolattól kavargott, miközben kétségbeesetten próbáltam kitalálni mit kezdjek az életemmel. Csak úgy mit ő, én menekeülni akartam, el akartam tánni mindeki szeme elé, és vissza akartam kapnu anyámat, apámat, é Liliyt, a húgomat. Annyira eluralkodott rajtam az érzés, hogy megfordult a fejemben, hogy egyszerűen kiszárítom tűnékeny vámpír testemet. Valamiért még sem tettem meg. Talán mert találkoztam Jimyvel, aki egy árván maradt vámpír gyermek volt, akivel össze barátkoztam. Együtt osztotztunk a bánaton és a magányon. Betöltöttük az egymás szívében keletkező űrt, amit szereteink halála okozott. Talán neki is csak kell valaki, aki olyan, mint nekem Jimy. -Ki vagy? Vagy inkább mi vagy te? - reszkető hangja lendít vissza a valóságba. Hangja szívembe mar. Nem is az zavar a leginkább, hogy rájött, nem vagyok ember, hanem, hogy megijjesztettem, ami nem állt szándékomba. - A nevem Ronan Vincent. Egy rég óta élő vámpír család sarja vagyok. - szünetet tartok, és hagyom szemet vörösen felizzani, hogy bizonyítékul szolgáljon állításomnak - De nem kell félned. Már évszázadok óta állati véren táplálkozok és soha egyetlen embernek sem esett bántódása miatt - mondom, még mindig lángoló szemekkel. - Ne haragudj, nem akartalak megijjeszteni, Egyszerűen csak segíteni szerettem volna rajtad. Bármennyire is keserű az életed, tudod, mindig lehet jobb. - hangom lágyabbá és selymesebbé vállik, szemeim pedig higgadt, jeges fehér kékes színben vetülnek felé - Ne add fel, rendben? - lassan közelebb mentem hozzá, és letérdeltem elé. Törékeny kezét a tenyerembe vettem, és úgy fordítottam, hogy csuklója felém nézzen. Igyekeztem a lehető leggyengébb lenni. Ő most olyan mint egy kóbor kutyus, aki egyetlen hirtelen mozdulattól ijjedten szaladhat el tőllem, és ezt nem szerettem volna. Azt akartam, hogy ne féljen tőllem. - S ne csinálj többet ilyet, rendben? - nézek szemeibe - Cserébe ígérem, mindentől megvédelek amitől csak kell - hogy miért mondom neki ezt? Mert magamra emlékeztett, és megakarom menteni a tébolytól, amibe én is kerültem annak idején.

Faye Hamilton	Yumene	2016.07.07. 09:35
Ahogy lassan felállt jobban szemügyre vettem. A sötétben nem láttam valami jól, meg kellett erőltetnem szemeimet, hogy kivehessem vonásait. Magas volt, 180 cm körül, de talán több is. Haja nem volt rövidre nyírva, ahogy a fiúk többségének. Ez tetszett. Arcvonásai férfiasak voltak, de nem dúrvák. Néhány pillanat után veszem észre, hogy reszket. Reszketnek lábai és kezei. Egész testében reszketett, de nem úgy tűnt mintha fázna vagy félne. Sokkal inkább mintha magában vívódna. Ahogy rám nézett...együttérzést láttam rémisztően kék, de gyönyörű szemeiben. Mintha pontosan tudná mit érzek. De ezt nem tudhatja, senki sem tudhatja rajtam kívül. -A nevem Ronan Vincent. Egy régóta élő vámpír család sarja vagyok. -egyre csak egy szó cseng a fülemben "vámpír". Mikor kék szemei vörösen izzanak fel eláll a lélegzetem. Ilyen nincs...nem lehet vámpír, nem...De mégis. Igaz volt és minden ami azóta történt, hogy felbukkant ezt igazolja. A gyorsasága, a szeme... -...évszázadok óta állati vérrel táplalkozom....-vér. A szó hallatán akaratlanul is véres kezemre pillantok. Vastag vércsíkok piszkították sápadt bőrömet. -Ne mondd, hogy jobbá válik az életem -mondom élesebb hangon, mint szerettem volna. -Semmit sem tudsz, semmit sem tudsz rólam, sem pedig az életemről...-szinte ordítok. Nem akartam így beszélni, meg sem akartam szólalni, de nem bírtam uralkodni érzéseim felett. Megint a sírás kerülgetett és utáltam magam, amiért ilyen gyenge vagyok. Mikor letérdelt előttem és finoman, sokkal gyengébben mint ezelőtt megfogta a kezem, csuklómat magafelé fordítva ledermedtem. Nem értettem. - Nem is ismersz...ne ígérj olyat, amit ne tehetsz meg...

Ronan Vincent	Saver	2016.07.07. 09:37
A hangja kétségbeesetten csengett, fájdalmasan mardosva szívemet. Nem tudtam, miért fáj ennyire, de valamiért nem akartam így látni. Talán csak azért, mert egy elesett ember volt. Talán nem is személyesen őt sajnáltam, hanem az élethelyzetét. Persze, ezzel csak nyugdtattam magam. Ez az egész, szilárd együtt érzés volt. Mintha a sorsunk egészen eddig párhuzamosan hallattak volna egymás mellett, ugyan abba az irányba haladva, ugyan olyan környéken végig haladva, és most, most sorsunk végérvenyesen össze fonódva, haladt volna tovább. Szerettem volna ezt hinni, mivel meguntam a folytonos magányt. - Hidd, el, betartom a szavam... - kezeim finoman lecsúsztak kezeiről - Vámpír vagyok, elégg sok mindent láttam már életemben, tudom miről beszélek. Lehet, hogy nem tudom min mentél keresztül, de az én utam is fekete kövekkel lett kirakva. Tudom milyen az a kétségbeesés, és a bánat, ami annyira eluralkodik rajtad, hogy már gondolkodni se tutsz, egyszerűen csak menekülni akarsz az elkerülhetetlen a sorsod elől. Én is megpróbáltam már végezni magammal egyszer - suttogom, az tusolsó mondattnál le sütve szememet, mivel ez nem kis gyengeséggre utal. - Ha szeretnéd vámpírrá tehetlek... - ajánlom fel neki, végig simítva ujjammal kecses, hófehér nyakán, szememmel követem ujjam vonalát, mire szemem felizzik. Elképzelem, ahogy a vérét szürcsölöm, és ettől a testem bizseregni kezd - De akár elvihetlek a kastélyomba, és emberként élhetsz nálam. Így megszabadulnál attól a tehertől, ami idejutatott téged - mondom, szemébe nézve mi komolyan és nyugtatóan csillog felé. Szerettem volna magam mellett tudni, hogy semmi baja ne történhessen, hogy a jövőben soha se süllyedhessen ilyen mélyre. Én gondoskodnék róla, és vigyáznék rá miközben tartva tőlle a távolságot ügyelnék arra, hogy én magam se okozhassak kárt neki, még a legéhesebb napjaimon se. Csodás élet lenne, még egy olyan halandóval is mint ő. Sőt. Ha megőrizné emberségét, talán még jobb lenne. Az emberek ártatlanok és végtelenek, nem úgy mint mi, vámpírok, ki mások vérén élsködünk.

Faye Hamilton	Yumene	2016.07.07. 09:42
Érzem, ahogy könnyáztatta arcom bizsereg a keserves és folytonos sírástól. Sírás? Milyen sírás? Egyenesen bőgtem. Úgy bőgtem, mint egy öt éves kislány, akinek az oviban elvették a maciját. Bőgtem egy idegen szeme láttára, egy vámpír előtt állva, miközben évekig rejtegettem mások elől a fájdalmamat és soha senkinek nem engedtem meg, hogy így lásson. Ha mégis könnyek csillogtak szemeimben, amikor társaságban voltam, letagadtam és szemeim fáradságára vagy az erős fényre fogtam. Mindig kihúztam magam az ilyen helyzetekből, mindig tudtam mosolyogni és elhitetni, hogy minden rendben van velem. Az aggódó pillantások, a törődés és a barátságuk nem volt több, mint hazugság. Csakis apám pénze miatt álltak mellettem. Ezt is gyűlőltem. Sok mindent utáltam az életemben és utálok most is. De itt, ebben a percben képtelen voltam erős maradni. Képtelen voltam megálljt parancsolni könnyeimnek, mosolyt erőltetni ajkaimra és úgy viselkedni, mintha minden a leges legnagyobb rendben lenne. Képtelen voltam, tehetetlen. És ez megrémísztett, gyűlöltem magam miatta. A könnyeim csak folytak és folytak le arcomon, mintha sosem fogynának el. Egész testem a sírástól rázkodott és mint mindig ilyen esetekben, most is elvesztettem az uralmat saját testem felett. Arcom már-már fájdalmasan bizsergett, izmaim nem engedelmeskedtek. Egyszerűen nem tudtam mozgatni karjaimat. Megpróbáltam mozgatni ujjaimat, de nem tudtam, egyszerűen nem ment. Ott állva, szemeibe nézve képtelen voltam hazudni neki. Képtelen voltam azt az oldalamat mutatni, amit az emberek látnak nap, mint nap. Furcsa, de úgy éreztem, hogy neki nem kell hazudnom. Még annak ellenére sem, hogy egy vadidegen, akiről csak annyit tudhatok biztosra, hogy nem is ember. Egy olyan teremtmény, mely létezését csupán az emberek végtelen képzeletének szüleményeiből ismerhetjük. Furcsa dolog az élet. A sors pedig még furcsább. Sosem voltam hívő, sosem gyakoroltam a vallásom. Bolondságnak tartottam a vallási megkülönbőztetést, hisz minden vallásnak ugyanaz az alapja. Én az univerzumban hiszek, Buddha és a Dalai Láma bölcsességeiből igyekeztem erőt meríteni. Két dolgot biztosra tudtam. Minden okkal történik és a világban létezik egy egyensúly, egy egyensúly, amelyet nem szabad felborítani. Ha valaki mégis megteszi, az élet visszaállítja megbüntetve valami képp az illetőt. Ezért tudtam, hogy apám is megkapja majd méltó büntetését az élettől valamilyen formában és ezáltal újból visszaáll az egyensúly. A mi találkozásunknak is oka volt. Okkal történt. Talán azért, mert most nem kellett még megválnom az életemtől, talán más az oka, ezt nem tudhatom. -...én is megpróbáltam már végezni magammal. -ahogy eme szavak elhagyják száját felkapom a fejem. Keze már nem pihen az enyémeken, szemeiben őszinteséget látok. Egy vámpír, aki meg akart válni saját életétől. Képtelen voltam elképzelni az okát, de kíváncsivá tett. Ez talán önzőség a részemről, de úgy éreztem, hogy meg akarom őt fejteni. Tudni akarom minden egyes titkát, minden egyes apró részletet róla. Nem értettem, hogy miért van ez, de ezt éreztem. Szóra nyitottam számat, de becsuktam, amikor megszólalt. - Ha szeretnéd vámpírra tehetlek...-felelte, ujjával finoman végigsimítva nyakam lágy ívén. Szemei felizzattak, ahogy tekintetével követte ujjának irányát. Lehunytam a szemem, arra számítottam, hogy szó nélkül esik neki nyakamnak. Csak álltam és vártam, de semmi sem történt. Majd újból megszólalt. - De akár elvihetlek a kastélyomba, és emberként élhetsz nálam. -ezt hallva felpattantak szemeim és egyenes vörős íriszeibe néztem, melyek rám szegeződtek. - Így megszabadulnál attól a tehertől, ami idejutatott téged -folytatta. Lassan megráztam a fejem. És szóra nyitottam a számat. Mindamellett, hogy határozottan akartam megszólalni, hangom mégis megremegett és csupán egy suttogás jött ki rajta. - Nem akarok vámpírrá válni. Ember akarok maradni. Nem...ismerlek, nem tudom, hogy megbízhatok-e benned. Rád bízhatom-e az életem, de...-egy pillanatra elhallgatok. - De valamiért mégis megbízom benned. Talán megbánom, talán nem. -majd újból szemeibe néztem. - Elfogadom a meghívást...

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk