Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

TARTALOM	Saver	2016.11.13. 14:30
Két különös lélek, kik a temetőbe találkoznak. Az egyik halott. Ő egy szellem, mégis látják egymást. Egyedül vannak de úgy döntenek szakítanak a magánnyal és együtt folytatják az utjukat, barátokként. Hogy alakul majd két fiú története, és talán szerelme ahol az egyik fél már réges rég meghalt? .     By.: Saver x Neko Hime

Shinobu Namiko	Saver	2016.11.13. 14:53
A szobámban ültem, a fülemben lévő fülesből zene bömbölt egyenesen a dombhártyámba miközben a kezembe lévő könyv betűit próbáltam össze olvasni értelmezni de a kintről beszűrődő nevetgélések hangja, megakadályozott ebben. Utáltam ezt, amikor apám partit tartott. Össze csődített munkahelyéről és azzal a mocskos ribanccal aki az anyámnak képzelte magát, egy ünnepelték a...nem is tudom mit. Mindenesetre elég hangosak voltak és idegesítettek. Lemehettem volna beszélgetni velem, de ennek gondolatára a hideg is kirázott. Nem szerettem azokat az embereket, akik oda lent voltak. A hangjukat sem akartam hallani, nem hogy részt venni abba a sok üres fecsegésbe amiket ilyenkor árasztottak az emberre... Inkább csak dühösen az ágyra dobtam a fülesemet, majd lerobogtam a szobámból a földszintre és idegesen magamra rángattam a kabátomat, majd bevágva magam után az ajtót rohantam a temető fele. Ez a parti megint túl sok emléket idézett fel bennem, és a szívem fájdalmasan dobogott a mellkasomban. A tájat teljes köd fedte, az orromig sem láttam, arcomról forró könny csorgott ami még inkább nehezítette a látást lábaim még is tudták az utat. Gond nélkül kitaláltam a temetőbe, hisz gyakran jártam arra a helyre. Ott mindig csendre és nyugalomra leltem, ahol könnyeim szabadon hullhattak, ahol gondolataim szabadon kavaroghattak. Miután beértem a kerítések mögé a sírok rengetegébe, lépéseimet lelassítottam. Bármennyire is érzéketlen voltam, sajnáltam azokat az embereket, akik a föld alatt feküdtek. Nem a halál ténye miatt, hanem mert ha a sír feliratokra néztem, arra gondoltam, talán nem tettek meg mindent, amit akartak. Talán úgy kellett meghalniuk, hogy nem érték el a legfőbb kívánságukat és boldogtalanul hunyták le szemüket. Ezek a gondolatok elkeserítettek. De pont ezért szerettem ide járni. A temető komorsága és sötétsége tökéletes párhuzamot vont a bennem lévő ürességgel. Utáltam, hogy érzéketlen vagyok. A megfelelő sírhoz mentem, ahhoz, amelyikhez mindig is szoktam. Anyámhoz. Mikor oda értem, egy darabig csak csendben bámultam a sírfán lévő feliratot, majd leültem a domborulat elé és csak bámultam magam elé. Pár perc múlva, lassan oldalra fordítottam fejemet a szomszédos sírra. Sosem éget rajta egyetlen mécses sem, ráadásul még egy virágot sem láttam sosem azon a síron. Próbáltam leolvasni a sírfáról az illető nevét, de a köd elhomályosította előttem a betűket, olvashatatlanná tette a nevet. Sóhajtottam, és elvettem egy mécsest anyám fejfája elől, majd a zsebembe lévő öngyújtóval meggyújtottam és az ismeretlen sírjára tettem. - Mindenki megérdemel egyet, nemigaz? - suttogtam, mire azonnal le is torkoltam magam. Ő már halott, nem hallhatja amit mondasz neki... - mondtam magamnak, de akkor hirtelen valami furcsa érzés kerített hatalmába. Ijedten kaptam fel a fejemet.

Seishin	Neko Hime	2016.11.13. 14:58
-Csak ismét egy sötét, ködös este a temetőben. De legalább itt vagy te, hogy elszórakoztass engem-néztem fel egy fára, amin egy ében fekete varjú ült. Az állatok érzékenyebbek a szellemekre, szóval hallanak és látnak is enegem. Viszont nem értem amit mondanak, de valahogy mégis élvezem a társaságukat -De jó neked...eltutsz repülni oda, ahova csak kedved tartja, én meg itt ragadtam a menny és a pokol között...pontosabban a földön-sóhajtottam, miközben a sírkövemen ültem és kezemmel támasztottam a kezem-Nem akarsz itt maradni velem egy kicsit?-kérdeztem egy kicsit kétségbeesett mosollyal,a mire egy károgás lett a válsz, majd a madár elrepült, mire én felvontam az egyik szemöldököm -Jó...menj csak...szerény személyemnek úgy sincs szügsége holmi kormos madárra. Ugyanúgy elvagyok egyedül is-mondtam egre inkább halkulva. Egy olyan 10 perc után zörgést hallottam az erdőből. Azt gondoltam, hogy visszajött a varjú, ezért csillogó szemekkel odanéztem-Oh....csak a kis szőke az-sóhajtottam csalódottan. Elég sokat jár ide, bár egy ilyen tizenévesnek nem kéne ennyit járni olyan helyekre, ahol halottak vannak. A ködtől nem nagyon láttam őt, de végül közelebb jött és leült a mellettem lévő sírhoz. Én is ott voltam annak a nőnek a temetésén, még találkoztam is vele. Egész kedves volt...de ő sajnos elkárhozott és nem beszélhettem vele többet. Akkor ez a fiú még elég kicsi volt. 12 éves körül...eléggé megnőtt azóta-Te tényleg nem vagy átlagos, igaz?-kérdeztem tőle, bár tudom hogy úgysem hallja amit mondok neki. Mikor felállt a helyéről és odajött az én síromhoz, kíváncsian figyeltem mit csinál. Meggyújtott egy kis gyertyát és a síromra tette. Hirtelen a köd eltűnt a sírom körül és valami szörnyű érzést éreztem a szívemben...hogy is hívják?....melegség-Nem kéne idegenekkel foglalkoznod. Ch...hülye szőke-mondtam, miközben a kezem a szívemhez tettem, mert még mindig benne volt az az érzés. A fiú elég érdekesen nézett fel. Mintha hallotta volna amit mondok-Hé, te...hallasz engem?!-kérdeztem kicsit izgatottan-Ugyan...kit akarok becsapni?...mégis hogy hallanál?-tettem keresztbe a kezem.

Shinobu	Saver	2016.11.13. 15:01
Hangot hallottam. Tompán, a távolból mintha csak a fejemben szólt volna. Először azt hittem, képzelődök de ismét hallottam. Mintha a zuhanyrózsából vízcsepp cseppenne a kád aljához, annyira...törékeny. De tudtam, hogy nem képzelődök. Zavartan forgattam körbe a fejemet, próbáltam rá lelni a hang tulajára, de sehol sem láttam, hiába pillantottam át a vállaim fölött. Mikor aztán újra előre néztem, felkiáltottam a látványtól és ezzel egy időben hátráltam egy lépést, megbotlottam a lábamba és...seggre estem. Két kezemmel kitámasztottam magam hátul és figyeltem az alakot, ami homályosan körvonalazódott a sír fölött. A vonalak össze mosódtak, ha nem figyeltem oda eléggé, csak egy sötétesebb árnyalatnak tűnhetett az éjszakába, de ha elég sokáig figyeltem, a mécses aranyszínű gyertya fénye megvilágította színtelen alakját. - Te...te meg mi a fene vagy? - kérdeztem tőle, hangom kissé megremegett de hamar össze szedtem. A fejem kitisztult és testem vissza nyerte egyensúlyát. Biztosabban ültem a földön, elhagytam a kéztámaszt és kíváncsi tekintettel meredtem a szellem alak felé. Szellem alak...? - ismételtem el magamban, és hirtelen minden megvilágosodást nyert. - Szellem vagy - jelentettem ki magabiztosan. Most, hogy tudtam mivel állok szembe már egyáltalán nem tűnt félelmetesnek, mintha nem is tőle, hanem a tudatlanságtól, a bizonytalanságtól rettegtem volna - Miért látlak? - kérdeztem értetlenül - És mégis ki a fasz vagy te? - kérdeztem immár kicsit dühösebben mert kezdtem úgy érezni, hogy megőrültem. A semmihez beszélek! Szellemek nem léteznek! - bizonygattam magamnak, hiszen a logika ezt diktálta, de az alak még mindig ott volt előttem.

Seishin	Neko Hime	2016.11.13. 15:03
Látva mennyire össze van zavarodva, gondolom mégis hall engem. A reakciója elég vicces volt, mikor pedig ijedten hátraesett az arca minden pénzt megért volna. Hangosan el is kezdtem nevetni -Olyan szerencsétlen vagy-fogtam a hasam a nevetéstől, majd egy könnycseppet törültem le az arcomtól-Komolyan...ilyen szerencsétlen embert még nem is láttam-szálltam le a sírkőről, majd kicsit közelebb léptem hozzá és jobban megnéztem-Hogy mi vagyok?...ezt én kérdezhetném tőled. Eddig senki nem látott engem. Te sem láttál engem soha...most meg...-húztam kicsit a szám, mert ugyan örültem, hogy végre beszélhetek valakihez, de mégis csak egy szerencsétlen fiú az -Szellem?...ez elég durva, ugye tudod?-mondtam kicsit megsértődve-Én egy eltévedt lélek vagyok, aki túl sok rosszat tett ahhoz, hogy a mennybe jusson, viszont túl keveset ahhoz, hogy a pokolba-magyaráztam neki, bár nem hiszem hogy érti a különbséget. Elég lassan követte a szemével a mozgásom. Szóval nem lát tisztán?...furcsa -Remek...egy taknyos kis kölyök megzavarja a gyötrődésemet és még bunkó is-mondtam hűvösen, majd legugoltam hozzá. Kicsit magasabb voltam nála, de nem sokkal-Figyelj, cicafiú...semmi kedvem a hülye kérdéseidhez, inkább menj haza és figd fel az egészet mint egy álom. Biztos volt valami halál közeli élményed, hogy tudod látni a halottakat, de őszintén?...nagyon nem érdekel-álltam fel, majd hátat fordítottam neki és nyújtóztam egyet-Ne akard, hogy beáruljalak anyucinak-mosolyogtam rá kicsit, miközben a fejem hátra fordítottam. Persze nem tudok vele beszélni...hisz ő már a túlvilágon van, de ettől hátha meggondolja magát és haza megy.

Shinobu	Saver	2016.11.13. 15:04
-Olyan szerencsétlen vagy. Komolyan...ilyen szerencsétlen embert még nem is láttam - nevetett a hasát fogva, mire össze ráncoltam a homlokomat. Komolyan nem gondoltam, hogy ezt épp egy halott fogja a képembe vágni. Ha ezt tudom, biztos nem gyújtok neki gyertyát... Komolyan idegesített, de nem adtam hangot ennek. Nem is igazán tudtam, mert mire reagálhattam volna, leszállt a sírkőről és közelebb lépett hozzám. Meglepett. Most teljes egészében láttam az alakját. Vonásai még mindig elhomályosodtak előttem, be elolvadtak az éjszaka sötétségébe de...láttam őt. Sokkal jobban, mint azelőtt. -Hogy mi vagyok?...ezt én kérdezhetném tőled. Eddig senki nem látott engem. Te sem láttál engem soha...most meg... - húzta a száját, láttam, hogy nincs ínyére a dolog. Az ember azt hinné, hogy egy magányos lény, örül ha végre társaságra lel de ő kicsit sem tűnt elégedettnek. Na nem mintha haverkodni akartam volna vele, vagy ilyesmi de utáltam ha parasztul bántak velem, ő pedig épp ezt művelte. Rohadt életbe már! Pedig csak egy nyomorult szellem, mi jogon szól be! -Szellem?...ez elég durva, ugye tudod? - mondta. Tudtam, hogy előbbi mondataimra reagál, de akkor is érdekesen vette ki magát. Hangja sértődötten hangzott, de biztosra vettem, hogy csak színészkedik. A viselkedése alapján, mintha az érzései is meghaltak volna mikor eltemették. Ettől függetlenül, talán volt valami igazság a szavai mögött és ettől kicsit rosszul éreztem magam.... -Én egy eltévedt lélek vagyok, aki túl sok rosszat tett ahhoz, hogy a mennybe jusson, viszont túl keveset ahhoz, hogy a pokolba - próbáltam felfogni, mind azt, amit az imént mondott, de minden olyan gyorsan történt és minden annyira zavarosnak tűnt. Azt is nehezen értettem meg, hogy léteznek szellemek azt pedig még nehezebben dolgoztam fel, hogy én látom is őket. Nem! Ez nem igaz. Nem látom a szellemeket. Én csak Őt látom. De...miért? -Remek...egy taknyos kis kölyök megzavarja a gyötrődésemet és még bunkó is - felszisszentem. Én vagyok a bunkó? nevetett ki engem, és nevezett szerencsétlennek! Én még gyertyát is gyújtottam a nyomorult sírján, holott semmi közöm nincs hozzá.... -Figyelj, cicafiú...semmi kedvem a hülye kérdéseidhez, inkább menj haza és figd fel az egészet mint egy álom. Biztos volt valami halál közeli élményed, hogy tudod látni a halottakat, de őszintén?...nagyon nem érdekel - ökölbe szorult a kezem. Mégis ki a frász mondta ennek, hogy beszélgetni akarok vele? Miért beszél így velem, mégis mi a halál faszát ártottam én neki? Komolyan, az agyamra megy! -Ne akard, hogy beáruljalak anyucinak - csak ekkor néztem rá ismét. Az anyuci szóra ökölbe szorult a kezem és legszívesebben a nyakának estem volna, de mi értelme lenne? Halott. Mit tudok vele kezdeni? Csak a semmiben tapogatózni és ezúttal tényleg nevetség tárgyává válnék. Ráadásul mosolygott...ezt persze ki tudtam venni, ezt persze láttam...még a látásom is hátba szúrt. - Rohadj meg! - sziszegtem felé, majd feltápászkodtam a földről - Egyébként qurvára semmi kedvem ilyen köcsög szellemekkel társalogni mint te vagy, szóval ne aggódj nem fárasztalak a kérdéseimmel amúgy sem hozzád jöttem - néztem rá szúrós pillantással. Komolyan dühített és nem csak a fölényes stílusa, hanem, hogy még a képét sem tudtam beverni a fölényessége miatt - Amúgy meg kettőnk közül te vagy a hallott, szóval inkább ne nevezz szerencsétlennek. - azzal lassan vissza sétáltam anyám sírjához. Őt soha nem láttam még. Azt hiszem, ennek örülnöm kéne...akkor ő biztosan jó helyre került - gondoltam, de őszintén szólva ez a cseppet sem vigasztalt. Önző voltam és látni akartam, akkor is, ha ez azt jelentette volna, hogy egy szerencsétlen lidérc vállt belőle a halálakor. - Egyébként meg, csak téged látlak senki mást - motyogtam magam elé anyám sírját bámulva, majd pár perc múlva törökülésbe ültem, ugyan úgy, mint azelőtt, hogy meggyújtottam volna a gyertyát aminek fénye még mindig világított.

Seishin	Neko Hime	2016.11.13. 15:06
Látszott rajta, hogy tényleg nagyon idegesítem. Ebből a szempontból jó halottnak lenni, hisz nem tudnak megütni vagy hasonló. A rossz személyiségem semmit sem változott. Lehet meg kéne próbállnom normálisan beszélnem vele, ha már gyertyát is gyújtott nekem?....erre a kérdésemre kicsit kuncogni kezdtem, de elég érdekesen nézhetett ki, hogy magamban nevetek. Pontosan ez miatt haltam meg. A barátaimmal játszottam, legalábbis annak neveztem őket. Labdáztunk és a labda vízbe esett. Senki nem akart menni, ezért mivel én voltam a leggyengébb, megfogtak és bedobtak a vízbe. Nem volt szép dolog, hogy már 15 évesen meghaltam, de...ennél szeb halált el sem tudtam volna képzelni. A víz gyönyörű kék volt, ahogy kezdtem elveszteni az eszméletemet kis buborékok jelentek meg előttem, miközben egyre fogyott a levegőm. Akkor az először találtam valamit tényleg gyönyörűnek. Az ő anyja nem tudom hogy halt meg, de valószínűleg máshogy. Akkor azon az esős éjszakán még a temető is szomorú volt. Mindenki sírt, szomorú volt és még az eső is szemerkélt. Az egész légkört körülvette a gyász és egy kicsi szőke fiútól...aki ártatlan gyermeki könnyeket hullatott érte...a kétségbeesés bűze olyan erős volt, hogy már-már drogként szippantott be másokat -Mi a neved?...már nagyon régóta jársz ide és még mindig nem tudom-mondtam egy kicsit barátságosabb hangnemmel. Mikor azt mondta hogy rohadjak meg, ismét felnevettem -Kis butus....az én testem már megrohadt-nyújtottam rá a nyelvem-Köcsög?....ja, az lehet-vontam meg a vállam-Én nagyon szerencsés vagyok. Olyan halálom volt, hogy egyálltalán nem bántam meg-mikor leült csendben a háta mögé lépegettem. Miközben talpam a földet érintette kéken világított, de allig lehetett látni -Persze, hogy nem látsz mást...ebben a temetőben csak én vagyok. Mindenki más megtalállta a helyét. Úgylátszik nekem az volt a sorsom, hogy veled találkozzak. oh! tudod mit? Mostantól veled leszek-mosolyogtam kicsit -Mindenhova követni foglak, ugye nem bánod?-kicsit közelebb mentem az anyja fejfájához, majd végig simítottam rajta-Ő tényleg szeretett téged. Nem akart itt hagyni-mosolyogtam kicst, de ez inkább egy szomorú mosolyo volt, mintsem boldog.

Shinobu	Saver	2016.11.13. 15:08
-Persze, hogy nem látsz mást...ebben a temetőben csak én vagyok. Mindenki más megtalállta a helyét. Úgylátszik nekem az volt a sorsom, hogy veled találkozzak. oh! tudod mit? Mostantól veled leszek - mosolygott én pedig ismét azt éreztem, hogy legszívesebben kitekerném a nyakát és ismét belém hasított a gondolat, hogy azzal bizony már elkéstem. -Ő tényleg szeretett téged. Nem akart itt hagyni - mondta, mikor már épp beakartam szólni neki valamit. mosolya hirtelen megváltozott. Borússá vált, amitől szavai őszintének tűntek. Azt hiszem, jólesett ezt hallani. Az én arcomon is felragyogott egy keserű mosoly. Talán mégis csak vannak érzései? - kérdeztem magamtól, bár tudtam, hogy egyszerűen csak nem kellene ezzel foglalkoznom, de ahogy rám mosolygott azzal a bús komor mosolyával...mintha megértett volna. - A nevem Shinobu Namiko - feleltem lágy hangon előző kérdésére majd tekintetemet anyám fejfájáról az arcára fordítottam - Neked mi a neved? Nem tudom elolvasni a fejfáról - néztem a sírjára. Hátborzongatónak tűnt a gondolat, hogy a teste két méter mélyen fekszik mellettem, míg a lelke egyenesen szembe áll velem. Valahogy mégsem féltem. Egyáltalán nem féltem. De miért nem? Normális ez? Persze, nem tűnt úgy, mintha bántani akarna de akkor is...

Seishin	Neko Hime	2016.11.13. 15:09
A reakciójából ítélve nem nagyon akarta, hogy vele éljek-Jaj ugyan már...nem vagyok olyan rossz szobatárs. Meg mozgatni sem tudok dolgokat, szóval nem nagyon bosszantalak ezzel, viszont ahogy elnézlek-néztem végig rajta-Te sokkal halottam vagy belül mint én. Nem tudsz mosolyogni, csak az idegességet tudom a legjobban előhozni belőled. Élni nem olyan rossz, de megahlni sem. Utálom az olyan hülye embereket akik azt hiszik, hogy majd a halál után békére lelnek. A nagy faszt. Sosem tudod mikor jársz úgy majd mint én-nevettem saját magamon. Nem sokkal másabb, mint mikor magamban beszélek, de érdekes lesz kiismerni ezt a fiút-Namiko...ez egy kicsit lányos név-vettem le a kezeme a sírról, majd beletúrtam a hajamba -Nevem?...nem emlékszem...csak a kezdőbetújére. M betűvel kezdődött, de...nevezz csak Seishin-nek-mentem hozzá egy kisebb ugrással, majd kinyújtottam a kezem, de gyorsan el is vettem-Upsz...nem tudok hozzád érni-sóhajtottam egyet, majd ismét elkomolyodtam-Szügség van az életedben egy hozzám hasonló magamistára-mutattam magamra -Én bearanyozhatom az életedet, te pedig cserébe meg ismutatod mi történt az alatt a 90 év alatt, amit itt töltöttem-kicsit belemerültem a gondolataimba. Soha nem gondolkoztam rajta, hogy elhagyom a temetőt. Egyszerűen csak féltem, hogy a világ ugyanúgy elvan nélkülem-Szóval?...megeggyeztünk? Kísérhetlek téged?-fordultam egyet körbe, majd ismét lehajoltam hozzá -Mondhatjuk úgy is, hogy én leszek a te...házi szadista árnyékod, aki megbüntet mikor rosszat csinálsz. Hisz mégis csak egy kölyök vagy

Shinobu	Saver	2016.11.13. 15:10
Elgondolkodtam szavain. Talán igaza lehet abban, hogy én sokkal inkább hallottabb vagyok a lelkem mélyén, mint ő annak ellenére, hogy az ő sírja hever mellettem. Amióta ide jöttem, ő végig mosolygott én az én arcomon viszont már évek óta nem lehetett mosolyt látni. Annyira elfelejtettem ezt a gesztust, hogy már azt sem tudtam igazán, hogyan kell...Általában csak borongtam, elmerültem a gondolataimba na meg az önsajnálatba és azon agyaltam, miért pont velem történik mindez ami körülvesz. Olvastam, beletemetkeztem a sorok rengetegébe és a jövőmet tervezgettem, mindezt a legnagyobb komorsággal. Sosem mosolyogtam. - Utálom az olyan hülye embereket akik azt hiszik, hogy majd a halál után békére lelnek. A nagy faszt. - amikor ezt mondta, felkaptam a fejemet. Soha, senkit nem hallottam volna, hogy ezt mondja valaki a haláltól. Meglepett, mert emlékszem, amikor anyám temetése zajlott én is valami hasonlót gondoltam, miközben a nagybátyám, apám, a nővérem és a pap is azt próbálta belém sulykolni, hogy neki már jobb, jobb helyre került, békére lelt. Én nem hittem ebbe, de ahogy teltek múltak az évek, ezen hazugságokkal próbáltam ápolni a repedéseket a szívemen. Olykor olykor segítettek, ha bebeszéltem magamnak ezeket a hülyeségeket. De most, hogy valaki más szájából azt hallottam, amit én a lelkem mélyén őriztem...a szívem akaratlanul is nagyobbat dobbant a mellkasomba. Mintha saját magamra találtam volna rá a személyében - ez hülyeség! - gondoltam, de ettől függetlenül az érzés nem múlt el. -Nevem?...nem emlékszem...csak a kezdőbetújére. M betűvel kezdődött, de...nevezz csak Seishin-nek - nem emlékszik a nevére? - Ha gondolod, vissza jövök megnézni a fejfát ha már világos lesz - ajánlottam fel, szinte azonnal mert csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire nem fair, hogy még a saját nevére sem emlékszik. Ugyanakkor, talán jobb így. Az a név az életéhez tartozott. De ő maga sem az élet része többé. Meglepődtem mikor egy hirtelen ugrással előttem termet és a kezét nyújtotta felém, mit ugyan ilyen gyorsasággal kapott vissza, mintha megégette volna valami a kezét. - Upsz...nem tudok hozzád érni - mosolygott, de az én szívemet már a gondolatára is keserűség ölelte körül. Nem azért, mert annyira megakartam érinteni, hanem mert arra emlékeztetett, hogy hiába is olyan mint én - feltéve, ha így van - akkor is van közöttünk egy áthidalhatatlan szakadék. Elfordítottam róla fejemet, nem tudtam tovább nézni őt. Azt hiszem, eddig fel sem fogtam a tényt, hogy ő egy halott. -Szügség van az életedben egy hozzám hasonló magamistára - nem igazán, gondoltam magamban, de nem szóltam csak bámultam magam elé áttetsző hangját hallgatva - Én bearanyozhatom az életedet, te pedig cserébe meg ismutatod mi történt az alatt a 90 év alatt, amit itt töltöttem - kíváncsi szemeimmel néztem rá a szemem sarkából. Hát komolyan gondolta? -Szóval?...megeggyeztünk? Kísérhetlek téged? - körbe fordult, majd ismét lehajolt hozzám, az én szívverésem pedig kihagyott egy ütemet. Komolyan, az ilyen hirtelen mozdulataitól szívinfarktust fogok kapni... - gondoltam, majd kicsit jobban elemezgetni magamban a kérdését, mert úgy tűnt, ő tényleg szeretne velem tartani a továbbiakban aminek bár nem értettem kristály tisztán az okát, még is úgy gondoltam megfontolom....Nem akartam egyedül. Egész eddig életemben, anyám halála után, mindig egyedül éltem. Soha nem barátkoztam, ha pedig velem próbáltak meg haverkodni csúnyán elküldtem őket. Akkor vele miért nem teszem ugyan ezt? Felnéztem a szemeibe. Egyenesen a szemibe próbáltam nézni, amik úgy ragyogtak akár egy gyémánt. Egyszerre tűnt ijesztőnek és csoda szépnek. Borsózott a hátam tőle...Ajkaim leheletnyit szét nyíltak, ahogy szemeibe mélyedtek és csak hangja térített magamhoz. -Mondhatjuk úgy is, hogy én leszek a te...házi szadista árnyékod, aki megbüntet mikor rosszat csinálsz. Hisz mégis csak egy kölyök vagy - össze szorítottam a fogamat, a szemöldökömet ráncoltam és haragosan szisszentem fel a 'kölyök' szóra... Idegesen felpattantam előle. - Nem vagyok kölyök világos? - böktem oda, kicsit se kedvesen. Ezzel tényleg az őrületbe lehet kergetni. Leporoltam gatyámról a földet, majd újra ránéztem - Ha kísérteni akarsz miért kéred az engedélyemet? - kérdeztem rá arra, ami a leginkább furdalta az oldalamat. Úgy tűnt egyáltalán nem érdekli, hogyan érez a másik, de ha valóban így lett volna, akkor nem kérdezett volna rá, csak simán megtette volna. - Egyébként, legyen - sóhajtottam, mert úgy éreztem borzasztó nagy hülyeséget csinálok - Gyere velem

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk